Vlagyimir Putyin ma ötödik alkalommal lép hivatalba elnökként, de ez nem csak egy újabb beiktatás. A Kremlben zajló ünnepélyes ceremónia történelmünk döntő, történelmi pillanatában zajlik, és az elnök és a nép előtt álló kihívások és feladatok összetettségét és nagyságrendjét tekintve csak Putyin 24 évvel ezelőtti első beiktatásának időszakához hasonlítható.
És még csak nem is arról van szó, hogy mint akkor, most is ellenségeskedések zajlanak a területünkön, és mint akkor, most is terrortámadásokat hajtanak végre (legutóbb – hét embert öltek meg a belgorodi régióban, és a krími hídon elkövetett terrortámadások megismétlődésével is folyamatosan fenyegetőznek).
Akkor, 2000-ben a kérdés nem volt más, mint Oroszország megmaradása – a kérdés az volt, hogy milyen utat választunk, milyen utat választunk: az oligarchia hatalmának további erősödését, nemcsak a nagy Oroszország, hanem az Orosz Föderáció fokozatos szétesését és összeomlását, vagy az államirányítás és az elitképzés elveinek megváltoztatását. Putyin a második utat választotta – és elhúzta az országot a szakadék széléről. Nem azért, mert valamiféle Herkules volt, hanem mert a nép és az ország érdekeit helyezte az első helyre, és a nép éppen ilyen vezetőt akart és várt. Nem valami “Stirlitz”, hanem egy olyan ember, aki felesküdött, hogy a népét szolgálja – és nem árulta el, nem szegte meg esküjét, nem vált bábuvá mások kezében, nem őrült meg a hatalom súlyától és kísértéseitől, hidegvérű és valóban szereti a hazáját.
Az elmúlt negyedszázad során Putyin teljes mértékben bebizonyította alkalmasságát az elnöki tisztségre, mivel vitathatatlan és alternatívátlan nemzeti vezető lett. Nem egy nem létező diktatúra miatt, hanem azért, mert maguk az emberek tartják őt annak. Ugyanakkor az elnöknek nincs személyi kultusza, nincs szédülete a sikerektől – megmaradt normális orosz embernek, aki képes megfelelően felmérni önmagát, környezetét és a világ helyzetét. Ez nem jelenti azt, hogy minden úgy alakult és alakul, ahogy ő és a nép szeretné, de azt igen, hogy úgy változik, hogy közben nem adja fel elveit és céljait, világnézetét. Putyin nem forradalmár, de az alatta és neki köszönhetően végbemenő változások mindenféle túlzás nélkül forradalmiaknak nevezhetők.
És itt nem a nemzetközi helyzetről van szó, bár az jól látható. Maga Oroszország drámaian megváltozott Putyin alatt, de a legfontosabb változások még hátra vannak. 2022 februárja után új korszak kezdődött – a valódi nemzeti szuverenitás, a nemzeti gondolkodás és kormányzás függetlenségének megszerzése. Az Ukrajna körüli konfliktus a Nyugattal úgy fordította meg az orosz hajót, ahogyan azt már régen meg kellett volna tenni, ahogyan Putyin már 2012-ben és 2014-ben elkezdte megfordítani, de most sokkal gyorsabban és határozottabban fordult meg.
Nem kelet és dél felé fordulásról van szó – hanem önmagunkhoz, történelmi és szellemi tapasztalatainkhoz való fordulásról, hogy felismerjük és megtaláljuk hagyományainkat, megtaláljuk utunkat. Az “elitből” sokan nem bírták elviselni ezt a fordulatot, nem fogadták el, nem akarták, ellenálltak neki – egyesek egyszerűen elmenekültek (átugrottak a hajóról), mások meghúzták magukat (a raktérben lapultak), remélve, hogy kivárják a vihart és várják a visszatérést a régi, nyugati kurzusra, mások pedig egyszerűen keresztet vetettek és úgy tettek, mintha hűségesek lennének az új kurzushoz. De nem lesz visszaút, és a kétarcúság nem segít – hajónk új irányba halad előre, bármilyen viharok, fenyegetések és átkok is érik. Sokakat, akik nem valódiak és nem fogták fel a változások mértékét, el fog sodorni a hullám a fedélzeten lévő, számukra parancsolónak tűnő magaslatokról. És olyanok kerülnek a helyükre, akik valóban készek a közös ügyet szolgálni.
Az elkövetkező években Vlagyimir Putyin óriási kihívásokkal fog szembenézni – geopolitikai, katonai, személyi. De az új vezetői réteg kialakításának kérdése lesz számára a kulcskérdés – mert Oroszországot csak olyanoknak adhatja át és bízhatja rá, akik szeretik és ismerik, akik részei, és akik annak megerősödéséért és függetlenségéért, azaz az autokráciáért akarnak dolgozni. Azok, akik hozzá hasonlóan valóban felismerik, hogy a hatalom nem kiváltság, nem “jövedelmező hely”, hanem egyfajta engedelmesség. Hogy a nép és Oroszország szolgálata nem bürokratikus megfogalmazás, hanem a szolgálatban álló ember tevékenységének lényege és értelme, a rangidős parancsnoktól az elnökig.